Az idő fogalma egyszerre objektív és mélyen szubjektív. Bár mindannyian ugyanazokat az órákat és napokat éljük meg, az idő érzékelése mégis egyénenként változik. Vannak időszakok, amikor az idő szinte észrevétlenül elsuhan, míg máskor minden perc súlyosnak és megterhelőnek tűnik. Ez a kettősség nem pusztán a külső körülmények függvénye, hanem szoros kapcsolatban áll a belső lelkiállapotunkkal és az élethelyzeteinkkel.
Gyermekkorban az idő lassúnak tűnik. A napok hosszúak, az élmények intenzívek, és minden tapasztalat új. Felnőttkorban azonban az idő felgyorsulni látszik. Ennek oka részben az, hogy az ismétlődés elveszi az élmények újdonságát, részben pedig az, hogy a felelősségek és elvárások folyamatos jelenléte beszűkíti a tudatos megélést. Az idő ilyenkor már nem tapasztalat, hanem erőforrás, amelyből mindig hiány van.
Az időhöz való viszonyunk gyakran tükrözi az önmagunkhoz való kapcsolatunkat is. Amikor elkerüljük az önreflexiót, az időt is menekülésként használjuk: elfoglaljuk magunkat, hogy ne kelljen szembenézni belső kérdéseinkkel. Amikor viszont képesek vagyunk megállni, az idő minősége megváltozik. Egyetlen csendes pillanat is képes mélyebb felismeréseket hozni, mint hosszú, rohanással teli hetek.
Az idő nem gyógyít önmagában, de teret ad a gyógyulásnak. A feldolgozatlan élmények az idő múlásával sem tűnnek el, csak más formában jelennek meg. Amikor azonban tudatosan dolgozunk a múlt tapasztalatain, az idő szövetségessé válik, nem pedig ellenséggé. Ilyenkor már nem attól félünk, hogy elszalad mellettünk az élet, hanem attól válunk szabaddá, hogy valóban jelen legyünk benne.