A modern világ egyik legnagyobb paradoxona, hogy miközben folyamatosan kommunikálunk, egyre kevesebb valódi belső csendet tapasztalunk. Az információáradat, az állandó elérhetőség és a külső ingerek túlterhelik az elmét, és elnyomják a belső hangot. Pedig ez a belső csend lenne az a tér, ahol a valódi felismerések megszületnek.
A csend nem a hiány állapota, hanem egyfajta jelenlét. Amikor elcsendesedünk, nem eltűnnek a gondolatok, hanem átalakul a hozzájuk való viszonyunk. A csendben megfigyelővé válunk, nem pedig azonosulóvá. Ez a különbség alapvető változást hozhat az önismeretben és a döntéshozatalban is.
Sokan félnek a csendtől, mert attól tartanak, hogy olyan érzésekkel vagy gondolatokkal találkoznak, amelyeket eddig elkerültek. A csend azonban nem hoz létre problémákat, csak felszínre hozza azokat. Ezért a belső csend gyakorlása bátorságot igényel, de egyben felszabadító is. Aki megtanul csendben lenni, az megtanul együtt lenni önmagával.
A belső csend nem elszigetelődés, hanem kapcsolódás egy mélyebb szinten. Amikor képesek vagyunk csendben jelen lenni, a külső zaj is kevésbé hat ránk romboló módon. A világ nem lesz halkabb, de mi stabilabbá válunk benne. Ez a belső stabilitás az, ami hosszú távon mentális és érzelmi egyensúlyt teremt.